Izgatottan vártam első törökországi látogatásomat, ami egész pontosan Izmir városában történt és bíztam benne, hogy sikerül majd egy jó kis autentikus kebabozóba is eljutnom a rövidke kintlétem alatt. Kívánságom hamar valóra vált, hiszen alig hogy lepakoltuk a cuccainkat, már vittek is a szervezők egy ilyen egységbe. Nem számítottam semmi csicsás helyre előzetesen, ennek tökéletesen meg is felelt az Alsancak Kebapcisi, sőt, egy kicsit  vadabb irányba is sikerült eltolódni, mivel nem kis meglepetésünkre átvághatatlan cigifüst állt az egész helyen és elég rendesen jött a huzat is végig, ahol ültünk. Mindennek ellenére elég hamar sikerült átszellemülni és kíváncsian vártam milyen ízélményekkel fogok gazdagodni.

Rögtön megismertettek minket a Raki névre hallgató nemzeti itallal, amit nagyobb felespohárba töltöttek majd némi vízzel felengedtek, aminek hatására tejfehérré változott a nedű és mondták, hogy ezt finoman kortyolgatni szokás a falatozás közepette. Hát, kinek mi, de nekünk nem nagyon csúszott ez a leginkább ouzora emlékeztető ital, és az előzetesen beígért áhitat se állt be a falatozás közben.

Kezdésként különböző kencéket próbáltunk ki, nagy reményeket fűztem a sötétebb színű csípős cucchoz, de volt egy kissé kellemetlen „poshadt” mellékíze, úgyhogy azt annyira nem erőltettem a későbbiekben. A többi, inkább krémesebb szakanyag viszont remekül teljesített, bár a pirított kenyérdarabkáktól se voltam különösebben elájulva. Egy nagyobb lapos tányéron elterített szintén krémes kence és a közepére halmozott chili, ami heroin ill. atom névre hallgatott, viszont egyből nagy kedvencem lett. Elég emberes adagokat befaltam belőle és szép fokozatosan mutatta meg magát a nem várt erő faktor, majd mindkét szememmel könnyezve, lángoló nyelvvel és ajkakkal hirdettem, hogy nekem bizony ez a kedvencem, haha!

Kisvártatva érkezett egy kis májas kóstoló is, ami annak ellenére hogy hideg volt, nagyon finom volt, kicsit később pedig egy friss, gőzölgő, vékonyra szeletelt verzió is az asztalra került, ami szintén hibátlanul muzsikált. Ekkor már tortilla lapok is érkeztek az asztalhoz, amik tökéletes körítésnek bizonyultak a marha májhoz.

Az igazi nagyágyú a még csak ekkor következő kebab volt, amivel kapcsolatban megtudtam azt is, hogy ez csupán egy verzió a sok közül. Leginkább a minimalizmus jellemezte, viszont tényleg nem is lett volna szükség ennél többre. Két csík eszméletlenül puha, omlós, szaftos, ízletes marhahús a korábban már említett tortillával, némi hagymával, friss petrezselyemmel, grillezett paradicsommal és egy jókora paprikával, aminek egyébként nem volt akkora ereje, mint ránézésre gondoltam volna.

Mindent összevetve, egy kicsit szürreálisan indult az élmény, de összességében jó volt megtapasztalni, hogy hogyan gondolják ezt a műfajt itt az anyaföldön. Bár nem feltétlenül ízlett minden, azért jár így is a pacsi, plusz a kedvesség, közvetlenség és a családiasság is nagyot dobott az egészen.