Lehet egyszerre félni és szeretni Istent?

Seben Glória lelkész, pszichológus igazán feszegeti a határokat, mivel nemcsak a címben szereplő kérdést teszi fel, hanem arról is szól most, miként torzíthatja a szülői hatalommal való visszaélés a gyerekek természetes áhítatát akár görcsös istenrettegéssé, istenmérgezéssé.  Ha még többet szeretnél tudni az istenfélelem, az egészséges istenhit kérdéséről, akkor keresd a Kötőszó-podcast új adását január 23-án itt és a YouTube-on. 

Luther Márton Kis kátéjából minden evangélikusnak ismerős lehet ez a megfogalmazás: „Istent félnünk és szeretnünk kell…” A Tízparancsolattal foglalkozó részben Luther az első parancsolat magyarázatában rögzíti: „Mindennél jobban kell Istent félnünk, szeretnünk és benne bíznunk.” Majd minden egyes parancsolat magyarázatát ezzel a tagmondattal vezet be: „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy…” Számára ugyanis az első parancsolaton áll vagy bukik az összes többi: ha Isten számomra a legfőbb, akkor ebből következhet csupán a többi parancsolat megtartása.

Nehéz teher

Tillmann Moser Istenmérgezés című önéletrajzi írásában ugyanakkor úgy hivatkozik erre a kettős parancsra, mint lehetetlen, önellentmondó instrukciókra. Moser egyfajta fordított „ágostoni vallomásban” mondja el gyermekkori élményeit Istennek, kiemelve: kisgyermekkorában szinte elviselhetetlen teherként nehezedett rá, hogy Istent egyszerre kell félnie és szeretnie. Ráadásul Isten mindenütt jelenvalósága is gyűlöletes volt számára, ahelyett hogy megnyugtató lett volna. Isten állandó jelenléte nem a gondviselés és a védelem, hanem a legkisebb hibára is könyörtelenül lesújtó, mindent látó bíró képzetével kapcsolódott össze. Moser és a hozzá hasonló „valláskárosult” emberek történeteiből látjuk, hogy az istenfélelem rettegéssé fokozódhat, ha bántalmazó egyházi vagy családi pedagógiával párosul.

Természetesen nem Moser volt az első, aki az Istennel kapcsolatos érzelmi ambivalencia elviselhetetlenségét tapasztalta. Keresztény körben a gondolat első ismert képviselője az ókori Markion (Kr. u. 85–160) volt, aki odáig ment, hogy kettéválasztotta az istenképet, egy rosszindulatú teremtő és egy jóindulatú megváltó istenséget feltételezve. Míg a teremtő istenség – akit Markion az Ószövetségben megjelenő istenséggel azonosított – arra törekszik, hogy féljenek tőle, Jézus Krisztus irgalmas atyja szerinte csak szeretetet kíván. Tertullianus (Kr. u. 160–250) hitvédő iratában szembeszáll az eretneknek tekintett tanítással, és kijelenti: Istent egyszerre kell félni és szeretni, a két oldal nem lehet meg egymás nélkül. Nincs egy rossz és egy jó istenség, hanem csak egy Isten van, a Teremtő és a Megváltó azonos egymással.

 Isten és a sötétség

Ha csak egy Isten van, akkor viszont ővele kell kapcsolatba hoznunk minden tapasztalatunkat. Istent nem hagyhatjuk ki a fájdalmas vagy nehéz élményeinkből, tudatosítanunk kell, hogy neki valamilyen módon köze van ahhoz is, ami meggyötör minket, ahogyan Mustó Péter jezsuita szerzetes fogalmazott. Amikor Istent kapcsolatba hozzuk negatívnak tekintett és címkézett érzéseinkkel, mint amilyen a fájdalom, a félelem vagy a harag, akkor nem mi teszünk először így, hiszen a zsoltárosok is éppen így éreznek. Ha Isten egy, akkor őbenne a negatív és pozitív érzelmi pólusunk összetalálkozhat.

Az Ószövetségben Isten megjelenései általában valamilyen félelemmel vegyes tiszteletet és csodálatot váltanak ki azokból, akik ezt tapasztalják (gondoljunk Mózes és az égő csipkebokor jelenségére, az Illés által hallott titokzatos hangra a Hóreb-hegynél vagy Ézsaiás látomására a templomban). Isten félelme ugyanakkor nem azonos a tőle való rettegéssel, inkább egyfajta józan bölcsességet alapoz meg: tisztában vagyok vele, hogy van, aki fölöttem áll, és neki számadással tartozom.

Jézus is úgy beszél az Atyáról, mint akit szeretni és félni kell. Például a híres missziói beszédben így szól a tanítványokhoz: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában.” (Mt 10,28) Ez az ige nem vonatkozhat a sátánra vagy valamilyen gonosz hatalomra, hiszen Jézus éppen arra biztatja követőit, hogy semmilyen földi, e világi hatalomtól ne rémüljenek meg. Egyedül Isten az, aki megmenthet vagy elveszejthet minket az örök élet szempontjából. Bizakodhatunk azonban abban, hogy az utóbbi nem áll szándékában, sokkal inkább az előbbi, hiszen Jézust is ezért küldte. Jézus számára az Atya hatalma és szeretete nem mond ellent egymásnak. Példázataiban rendre nagy hatalmú emberekkel jelképezi az Atyát, akik ugyanakkor könyörületesek és jóságosak.

Jézus csodái nyomán is gyakran félelem támad, pedig ezek jóindulatú és az emberek számára hasznos csodák (például a vihar lecsendesítése után a tanítványok már nem halálfélelemtől reszketnek, hanem az rémíti meg őket, hogy Jézus kivételes erőt mutat fel, amikor a természet erőit is megzabolázza).

Az isteni hatalom végtelen nagysága természetesen ijesztő, mert felmerül a kérdés: vajon jóindulatú-e ez a hatalom, aki akár el is pusztíthatna minket? A félelem szeretet nélkül az istenségtől való rettegéssé fokozódhat, mert képtelenség olyasvalakiben bízni, akinek a jó szándéka felől nem lehetünk bizonyosak.

Jézus a kereszten kifejezetten ijesztő, undort keltő látvány lehetett. Emlékszem, gyerekkoromban a nappalinkban M. S. mester Kálváriájának posztermásolata lógott a falon, s gyerekfejjel magam is féltem és undorodtam tőle. Akik végignézték a valóságban Jézus haláltusáját, azoknak még inkább olyan élményben lehetett részük, amelytől az ember ösztönösen elfordítja a fejét („Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele” – Ézs 53,3). Mégis, hitben felismerhetjük, hogy a legfőbb szeretet nyilvánult meg benne.

Félelem és szeretet együtt – de hogyan?

Úgy tűnik, hogy az istenfélelem és az istenszeretet valamiképpen feltételezik és kiegészítik egymást. Mégis hogyan lehet együtt élni egy olyan istenképpel, amely vegyes érzéseket kelt?

Felnőtt hívőként törekedhetünk arra, hogy az élet sötét oldalára is beengedjük Istent. Mi több, ami őbelőle sötétnek látszik, azt is meg kell ismernünk, integrálnunk kell az istenképünkbe. Luther számára egyértelmű volt, hogy Istennél nincs nagyobb hatalom, akitől félni kellene. Ugyanakkor Isten az egyetlen, aki a legnagyobb szeretettel és irgalommal fordul felénk, bizalmunkat és viszonzó szeretetünket várja. Ha az istenfélelemre úgy gondolunk, hogy Istent Istennek tartjuk, és senkit nem emelünk fölé, az istenszeretetre pedig úgy, hogy azt kell szeretnünk, aki testvérünkké lett, alászállt, kicsinnyé lett értünk, akkor bőven megfér egymás mellett a két ellentétes előjelű érzelem.

Sokan ezt tapasztaljuk meg szülőként is: gyermekeinknél nagyobbak és erősebbek vagyunk, sok mindenben tőlünk függenek, és ha ezzel a hatalommal visszaélünk, miközben „istenre” hivatkozunk, akkor a természetes áhítatukat akár görcsös istenrettegéssé, istenmérgezéssé torzíthatjuk. Természetesen ez a veszély fokozottan áll fenn azoknál, akiknek spirituális hatalmuk van az egyházban: elsősorban a papokra és a lelkészekre gondolok. Ha azonban megbízható gondviselők, józan kereteket állító és érző szívű fegyelmezők vagyunk, akkor a gyermekeink bizakodó szeretete fog növekedni irántunk.

„Mindennél jobban kell Istent félnünk, szeretnünk és benne bíznunk” – magyarázza Luther az első parancsolatot. Ha Istent a maga teljességében ismerjük meg, és nem hasítjuk szét a feszültséggel teli istenképeket, hanem felnőtt módon megdolgozzuk ezeket, akkor a gyermekeknek és fiataloknak is jobban tudunk segíteni, hogy sikeresen összebékítsék a maguk belső ellentmondásait.