venember83 • 6 nap
Isteni gospelkórussal, egy pazar formában játszó Bad Seedsszel, és Wild God című új lemezének fenséges dalaival lépett fel Nick Cave tegnap este a Sportarénában.
„Amazed of love, amazed of pain.” A Frogs szövegének színpadon is kivetített részlete tökéletesen foglalta össze az estét. „Ámulatba ejt a szeretet, ámulatba a fájdalom.” Az elmúlt években feldolgozhatatlan veszteségeket élt át, két fiát is elvesztette Nick Cave, aki a Ghosteen és a Skeleton Tree című lemezek ambientes-űrszintis, befelé forduló melankóliája után a Wild Godon már valami felemelően katartikusat teremtett a gyászból. Az egész albumot és valószínűleg az egész turnét is ez a keményen kiharcolt, megszenvedett boldogság járja át, az új művészi csúcsra érő Nick Cave pedig két és fél órán keresztül énekel mellbevágó érzelmi intenzitással.
Több csúcspontja is van a koncertnek, a Wild God például, amit a négyfős gospelkórus tényleg az égbe emel, az O Children, ami arról szól, hogy képtelen az ember megvédeni a gyerekeit, a Joy („Have mercy on me, please”), de még a százezredjére játszott és százedjére is szívbemarkoló, egyszálzongorás Into My Arms is, ami alatt Nick Cave láthatóan meg van rendülve. Elképesztő figura: egyik pillanatban vicces, a közönséget hergeli, a másikban ordít és mennydörgésszerű apokalipszist hoz (az Elvis születéséről látomásos költészettel szóló Tupeloban). A Wild God hangulata a régi dalokat is átszínezi – még a Mercy Seatbe is belecsillan valami remény –, de azért tud ez a koncert odabaszósan rockos is lenni. Cave pedig simán belefeledkezik a zenébe: a ráadásban játszott O Wow O Wow (How Wonderful She Is) alatt, ami a zenész egykori szerelmére, a rövid ideig a Bad Seedsben is játszó Anita Lane-re emlékezik, ő is hátrafordul és nézi a videón nevetve táncoló Anitát.
A koncert első fele az új albumról szól, ami így élőben talán még erősebb, a másodikban meg jönnek a slágerek: Red Right Hand, Into My Arms, Papa Won't Leave You Henry, The Weeping Song. Warren Ellis méltó társ, háttérbe vonultan is igazi rocksztár, aki széken állva hegedűszólózik, vagy épp ülve, lábait egymáson átvetve bütyköl a miniszintin, Larry Mullins (Toby Dammit) dobos őrült tudós fazon, aki ezen a turnén a radioheades Colin Greenwooddal alkot bitangjó ritmusszekciót, a billentyűs Carly Paradis pedig egyetlen füttyel ragad bele az emlékezetbe.
Szimpatikus, hogy Cave a dalok között magukról a dalokról beszél, és az is, hogy nem választja el fotósárok a közönségtől, az első sorok felé nyúló kezei között énekel szinte végig, a szemekbe néz, kontaktust tart, egy-egy emberen keresztül az egész arénával, miközben persze egy mozdulatról mozdulatra megkoreografált show-t látunk. Az a babaringatás a Tupelo alatt, miközben a mikrofont lazán belerakja egy közeli kézbe... Egyszerre vicces, laza és mélységesen drámai. Ahogy az egész koncert is az: két és fél óra mérhetetlen örömmel és fájdalommal teli ámulat.
Az estét Szvacsek Attila fotókon is megörökítette. A remek előzenekar az ír poszt-punkos The Murder Capital volt.
THE MURDER CAPITAL
NICK CAVE & THE BAD SEEDS
