venember83 • 6 nap
A vadászat hosszú történetében számos olyan vadászhölgy van, akik maradandót alkottak. Ilyen nőalakok közé tartozik Erzsébet királyné, aki híressé tette a gödöllői vadászatokat és meghonosította ott a falkavadászatot. Izabella főhercegasszony, aki a Monarcia-beli vadászközösség oszlopos tagjaként igen sokat tett a Bellyei uradalomban tartott legendás vadászatokért, amelyeken maga is részt vett.
Ilyen sokoldalú, a vadászat iránt elkötelezett asszony volt Fónagy Józsefné Gajáry Nelly, Fónagy József, a „gógai király” felesége, később özvegye.
Gajáry Kornélia, vagy ahogy mindenki hívta, Nelly 1875. május 4-én született Kalocsán. Apja Gajáry Ödön, Kalocsa főjegyzője, a Nemzet, majd később az Ujság című lap felelős szerkesztője, országgyűlési képviselő, anyja Ábrahámffy Kornélia. Nelly a nagycsalád első gyermekeként látta meg a meg a napvilágot, rajta kívül szüleinek még hat gyermeke született.
Nelly 18 évesen, 1893. november 16-án kötött házasságot a budapesti Kálvin téri református templomban Fónagy József földbirtokossal, aki korának meghatározó vadászati és kinológiai szaktekintélye volt. Leánykoráról nem sokat tudunk, azt leszámítva, hogy rendszeresen részt vett társasági eseményeken, a téli bálokról, mulatságokról szóló beszámolókban gyakran találkozunk leánykori-, később asszonynevével.
Fónagyné napjai azonban nem kizárólag a társasági események köré szerveződtek, ugyanis jeleskedett a vadászatban, az eb- és baromfitenyésztésben, amelyekben több díjat is nyert. Az Ujság című lapban rendszeresen megjelenő hirdetéseiből tudjuk, hogy különféle baromfifajták tojásai (plymouth és langschan fajták), hófehér, óriási testű pulykák tojásai, illetve előnevelt aylesbury és pekingi kacsák is kaphatóak voltak nála.
Fónagy Józsefné Gajáry Nelly, díjnyertes foxterrierjével, Gyurkával
A sok baromfi hirdetés közt azonban egyszer csak egy igazi kuriózumról szóló ajánlat is megjelenik az apróhirdetés rovatban. Fónagyné eladásra kínál 150 koronáért egy „jól fejlődött, erős, egészséges hároméves, importált tisztavérű vapiti szarvasbikát”!
Az állattenyésztés mellett rendszeresen publikált vadászati témájú írásokat, de jelent meg öccsével, Gajáry István zeneszerzővel közösen készített dalgyűjteménye, sőt a Hét című újság recept pályázatának első díját is elnyerte a beküldött túzok- és fajdpecsenye receptjével.
A díjnyertes recept szerint a madarakat elkészítésük előtt meg kell nyúzni, mivel bőrüknek kellemetlen íze megérződne a húson. Ezt követően sós forróvizes áztatás következik, az áztatóvizet időnként váltani szükséges. Az előkészítés után a húst tejben kell főzni, főzés után pedig hideg vízben áztatva kihűteni. Amikor kihűlt a főtt hús, szalonnával tűzdelve, mustáros páclébe kell helyezni és napokon keresztül hűvös helyen érlelni. Amikor az elkészítésre kerül a sor, akkor a sütés során saját pácával és tejföllel kell locsolgatni a húst. A sülthöz a maradék pácból készült mártás illik legjobban. Tálaláskor minél vékonyabb szeletekre kell vágni a húst és a mellcsontra visszarendezni, hogy úgy nézzen ki, mintha egészben volna. Tálalás előtt a pecsenyelét a húsra szűrjük.
Nem csoda, hogy ilyen kiváló pecsenye receptje volt Fónagyné asszonynak, ugyanis az 1902-es vadászati évben egymaga közel 800 foglyot lőtt. Egy későbbi visszaemlékezésében írja, hogy a vadászat iránti szenvedélyét, a kiváló lőtudását és biztonságos fegyverkezelését férjének, Fónagy Józsefnek és barátjuknak, Bársony Istvánnak köszönheti.
Ahogy már említettem az ebtenyésztésben is jeleskedett, de a tenyésztés mellett kivette részét a kiállítások szervezéséből, lebonyolításából is. Az 1900-ban lezajlott kutyakiállítás apróján így jellemzi Nellyt a Hét című újság egyik szerzője: „A vadászat férfias passzió: erős lélek, jó idegek és temperamentum kellenek hozzá. Fónagy Józsefné erről tett tanúbizonyságot, mikor fehér kutyája a koszorút haza apportirozta. A serlegnél vagy ezüst pálczánál bizonnyal ennek örülhet leginkább, mert ha az ember idegei kapnak prémiumot, annak a bizottságnak nem lehet eléggé hálát mondani. Fónagy Józsefné a társadalomnak egyik ismert, bájos és igen szimpatikus tagja, akit nem az ebkiállitás ötlete tett népszerűvé. Igazi magyar úriasszony, a természetnek és az erdőnek barátja, aki mintául szolgálhat asszonyainknak e bölcs élet utain. Ha sok úri hölgy kapna prémiumot a maga foxterrierjével, akkor az idegorvosok és szanatóriumok hamarosan csődöt mondhatnának. Az asszonyaink csupa kemény idegzetű, egészséges Dianák volnának.”
Férjét, szeretett vadásztársát Fónagy Józsefet, a gógai királyt, 1913. március 25-én veszítette el. A gyász ellenére közös munkájukat, elért eredményeiket nem hagyta veszni és hitvese halála után maga vezette tovább a gógai birodalmat. 20 év házasságukat követően özvegyként még majdnem 50 évig, 1960. január 15-én bekövetkezett haláláig őrizte férje szellemiségét, folytatta egyedül, a közösen megkezdett munkát.
Fónagy József, a "gógai király"
Megözvegyülését követően nem sokkal már újra kutyakiállításokon vett részt, ahol rendre szép eredményeket ért el pointereivel, foxterrierjeivel. A vadászkutyák mellett Fónagyné felkarolta a magyar fajták közül a komondortenyésztés ügyét, az 1913-as országos ebkiállításon 4 komondorral szerepelt.
Első, vadászati témájú írásai az Ujság című lap Sport rovatában jelentek meg. Olvashattak tőle az érdeklődők apróvadgazdálkodással kapcsolatos írást, kinológiai értekezést, a foglyászat ismertetését, preparálásról szóló rövid leírást és megannyi változatos cikket a vadászat különböző szakterületéről.
Nelly szaktudását, munkájának ismertségét, sőt elismertségét semmi nem bizonyítja jobban, mint az, hogy sorra jelentek meg írásai a kor legszínvonalasabb szaklapjaiban, a Természet című újságban, a Vadász-Lapban és a Nimródban, melyeknek aztán hosszú évekig állandó szerzője maradt. Szakcikkei mellett novellákat és elbeszélések is írt. Ezek sokszor visszaemlékezések voltak korábbi vadászataira, melyeken átsüt néhai férje iránti szeretete és megannyi közös vadászemlékükön keresztül idézi fel egykori boldog éveiket.
Góga ugyanis híres vadászparadicsom volt, ahol nagy, úri vadászatokat rendeztek férjével, amelyen számos ismert vadász vett részt. Mély, közeli vadászbarátság fűzte Bársony Istvánhoz, akihez levelet is írt a Természet hasábjain, amelyben Sólyomszemnek nevezi Bársonyt, egykori férjét Vadölőnek, maga pedig Bőrharisnya aláírással zárja sorait. Bársony István is megemlékezik erről a kedves szokásukról, miszerint a Cooper regények indiánszereplőinek nevén szólították egymást.
Bársony, a pagony dalnoka így jellemzi Nellyt: „Bőrharisnya különben mindenképen méltó társunk volt, úgy lett, mint jó magunk. A leghigadtabb vadász volt emellett, aki sohasem követett el hibát vagy meggondolatlanságot. A gógai területet szinte jobban ismerte már, mint az édes ura. Vadászatot rendezni, úgy tudott, ahogy egyetlen vadőr sem. A legremekebb konyhát tartó híres kis gazdasszony is volt ráadásul. Ennyivel bizony különb is volt nálunk. Most az ura elárvult vadászterületét a bérlet lejártáig ő vezeti. Szépen, rendben tartja, férfiúnak is becsületére való energiával és ügyességgel. ’Góga királya’ elégedetten nézhet le onnan felülről erre a remek területre.”
Ahogy már említettem, a vadászaton és az ebtenyésztésen kívül is igen szerteágazó volt Fónagyné érdeklődése. Szívesen támogatott jótékony célokat, ugyanakkor a kultúra is közel állt szívéhez. Testvére, Gajáry István zeneszerző volt, akinek a Böském című operettjének 25. előadására Nelly „leszedette a határban a tavasz összes ibolyáit s egy egész virágkazalt szállított el vasúton a Népopera címére.”
Az első világháború évei, ahogy mindenkiét, úgy özvegy Fónagyné mindennapjait is befolyásolták. A világégés apropóján több vadászati témájú írásában is felhívást intéz a hazai vadászközösség felé. Az egyikben kéri a vadásztársakat, hogy „az itthon maradt vadászok gondoljanak ezekre a hős társakra és gondozzák, óvják a területeket, hogy azoknak, akik most a leghitványabb gyilkos dúvad ellen küzdenek, kellemes szórakozást nyújtson visszatértükkor a jó vadászat.”
Egy másik felhívásában szorgalmazta, hogy azok a vadászok, akik a vadhússal rendelkezni jogosultak, „tekintélyes mennyiséget bocsátanak a kórházak rendelkezésére. Ha minden vadász a vad 10 százalékát, vagy az ennek megfelelő összeget adja sebesültjeink gondozására, igen szép cselekedetet művel.”
Sajnos a háború okán immár nem a legomlósabb túzokpecsenye, hanem a háborús konyhareceptek – köztük a kukoricakenyér készítésének módját – tette közzé. A háborús idők a vadgazdálkodásnak sem kedveztek. Sok területen nem volt vadőr, így a ragadozókon kívül a vadorzók száma is megszaporodott, a lőszernek, lőpornak azonban híján voltak a vadászok, így Fónagyné igyekezett felhívni a vadásztársak figyelmét arra, hogy a lehetőségekhez mérten próbálják újratölteni a használt töltényeket.
A lőszerhiány ellenére azért folytak a vadászatok, 1916-ban például Fónagyné gógai és pörbölyi területein 12 gímbika került terítékre. 1918-ban pedig a rezéti területen 9 bika esett. Ezek a vadászatok azonban már nem olyan szellemben zajlottak, melyekre korábban olyan szívesen gondolt vissza tárcáiban Nelly.
Fónagyné az 1922-ben megjelent Visszaemlékezések című írásában von mérleget a háborús esztendőkről. „Jött a háború. Vadőreim egy része bevonult, de azért nem volt nagyobb baj. Az itthon maradtakra hárult több dolog, de mind derekasan megfeleltek kötelességüknek. Hála Istennek a vadorzók is nagy részt elmentek, így könnyebb volt a szolgálatuk. A vadállomány maradt a régi, erős, szép. Az előirányzott évi lelövést gond nélkül lehetett eszközölni. 1918-ban gyönyörű bőgés volt és az állomány jóval nagyobb, mint bármikor. Hányszor kérdeztem magamtól, várjon meg van-e elégedve Ő odafent? Mindig az a megnyugtató érzésem volt, hogy igennel felel… 1917-ben ért az első fájdalmas csapás. Egyik szép területemen át kellett a bikalövések és tehénlövések nagy részé tengednem, különben oly őrült vadkárt kellett volna fizetnem, amilyent anyagi helyzetem meg nem engedhetett. Soká küzdöttem magammal, álmatlan éjszakákon át gondolkoztam más megoldáson. Megkíséreltem mindent, de más választásom nem volt. A kérlelhetetlen vadászatra éhes ellenfél és szomszéd hajthatatlannak bizonyult. ’Vagy átadja a lelövéseket és az elejtett vadat, trófeákat, stb., vagy fizet…’ és oly összeget említett, hogy meghalt a vérem. Kész tönkrejutásom lett volna. Vérző szívvel mondtam le a gyönyörű területről, csupán kikötöttem, hogy régi vadőröm ott marad, ezt én fizetem. Azt akartam, legyen ott egy emberem, aki őrzi továbbra is az én szeretett vadamat, jelenti esetről-esetre, hogy ki, mikor, mit lőtt? Mikor ezt a kierőszakolt és kényszerített megállapodást aláírtam, úgy éreztem, hogy a mi szép alkotásunk megingott. Durva kezek egy pillérét döntötték le… 1918. novembert írtunk… Fegyverropogástól volt hangos erdő és a határ. Gaz hazaárulók hatalmat adtak a hatalommal élni nem tudóknak. Rombolás mindenütt, mindenben… Pár hét alatt évek munkája semmisült meg. Ami talán még megmaradt volna, azt elpusztította végképpen a kommün. 1919. május 27-én Gógában, a szekszárdi erdőkben, hátfői erdőben nagy hajtóvadászat volt. Szólt a Manlicher és én azon kértem – hívő katholikus létemre! – az Egek urát, hogy ne vadat találjon a sok golyó… Az ellenforradalomig, június 24-ig még gyakran volt hasonló szórakozása a díszes társaságnak; akkor én is fogságba estem és csak aug. 4-én szabadultam ki. Ez évben járt le a községi határ bérlete, félve gondoltam arra, hogy talán már ki is adták és másnak jutott. El nem késtem, de a kórházban töltött hetek nem engedték meg, hogy az árverésre magam menjek. Megbízottam megijedt a magas ártól és átengedte a ’kisgazdáknak’ a reám oly fontos területet. Most már Góga sorsa meg lett pecsételve. Hatvanhárom vadász (?) űzte a megmaradt apróvadat ettől kezdve a külső területen. Éjjel-nappal az erdő körül jártak, lestek, hogy a kiváltó vadat lelőjjék. Megdermedő szívvel hallottam a lövéseket, de tehetetlen voltam, félve jártam az erdőket. Vajjon látom-e a tegnap látott bikát? Nem annak szólt-e a hajnalban hallott lövés? Vagy a tehén és borjú pusztult el? Már csak így, darabonkint kellett számon tartanom az én drága szép vadamat! Napról-napra kevesebbért kellett reszketnem… 1920 őszén már elfásultam én is. A sok meddő fáradozás, hogy a pusztításnak gátat vessek, arra a gondolatra vezetett, hogy a szekszárdi erdőt átadom valami vadász úrnak, így tettem. Az alsó területek 1918 december óta szerb megszállás alatt voltak, ott is biztosan kipusztítva találok mindent, elég lesz azt rekonstruálni és a legkisebbet, Gógát megőrizni. Megóvni, védeni, ami még van, amit a vandalizmus még meghagyott… Gógában csak néha-néha látok szarvast. Ott, ahol pár éve még erős rudlik álltak, elvétve, ha látunk egy-két darabot…”
A háborút követően, ahogy lassan minden területen újraindult az élet, úgy a kinológia területén is. Özvegy Fónagyné 1923-ban a Magyar Vizslatenyésztők Országos Egyesületénél új vándordíj alapítását kezdeményezte. Férje halálának tizedik évfordulója alkalmából, annak emléke előtt tisztelegve a leendő vándordíjat „a legjobb idomítású sárga magyar vizsla nem hivatásos idomítójának és vezetőjének” szánta. A vándordíj létre jött, melyet első ízben a 1923. szeptember 2-án tartott isaszegi vizsla versenyen osztottak ki egy Kati nevű magyar vizsla szukának (tul. és vezető: dr. Polgár Kálmán). Ezt a nívós díjat később, 1932-ben Kittenberger Kálmán Szikrája is elnyerte.
A változás megállíthatatlan volt… Ahogy a vadászterülete zsugorodott, Nelly kénytelen volt egy hűséges vadőrétől is megválni. Így kerülhetett az alábbi hirdetés az 1923-as Nimródba: „Bérlet letelte miatt szeretném elhelyezni jó helyre Takács Miklós vadőrömet, aki 1904 óta van szolgálatban, 52 havi frontszolgálatot kivéve. Vadőri szakvizsgáját 1910-ben tette le. Elsőrangú fővadvadász és vadvédő. Bátor és hűséges megbízható. Kitűnő vezető és a szarvasbőgést elsőrangúan utánozza. Állását 1924 jan. 1-én foglalhatja el. Özv. Fónagy Józsefné, Góga.”
Takács Miklós mindvégig mindent megtett a rá bízott vadért. A 1923 februárjában lezajlott dunai jeges árhullám idején csónakba szállva mentette a gondjaira bízott állatokat. Összesen 17 őzet és 43 nyulat emelt a csónakjába és vitte őket a gátontúli ármentes területre.
Azonban nem Takács Miklós volt az egyetlen akitől Fónagynének meg kellett válnia. Pár évvel később, 15 év szolgálat után inasának és annak feleségének is új munka után kellett néznie.
A háborút követő évek során több hirdetést adott fel Nelly, melyekben szénát, díszcserjéket, haszonállatot, virágcserepeket, érett istálló-trágyát, villanymotort, benzinmotort, kerti öntözőberendezést, mozigépet, sodronykötelet, cimbalmot kínált eladásra. Az uradalom fenntartása drága dolog volt.
A Fónagyné által rendezett vadászatokról egyre kevesebbet írtak az újságok. 1923-ban még két napos vadűzésről számolt be a helyi lap, ahol terítékre került 19 őz, 60 nyúl, 40 fácánkakas és 14 szalonka.
Hajtók Gógán
Ezt követően viszont egyre ritkulnak a híradások, inkább ebtenyésztői tevékenysége révén szerepel neve a lapokban, illetve egyes jeles vadászok visszaemlékezéseiben, akik felidézik a „gógai királyságban„ tett látogatásuk emlékeit. Így tesz vitéz uzsoki báró Szurmay Sándor egykori honvédelmi miniszter is. Az ő elbeszéléséből tudjuk, hogy Nelly nem csak vadászott, hanem bizony horgászott is.
Fónagyné édesapjának, Gajáry Ödön halálának 10. évfordulója alkalmából az Ujság-ban megjelent megemlékező írás nagyon érdekes és máshol fel nem lelt információt ad közre Nellyről, miszerint: „a forradalmi törvényszék halálra ítélte […], özvegy Fónagy Józsefnét. A halálos ítélet végrehajtását sikerült egy ügyesen kieszelt és vakmerőséggel végrehajtott veronálmérgezéssel meghiúsítani, de a halálos ítélet híre gyógyíthatatlan sebet ütött az apa szívén.” Erre vonatkozóan semmilyen további információt nem sikerült fellelnem, ám valamennyire alátámaszthatja Nelly visszaemlékezésében olvasható kórházi tartózkodás ténye.
Ahogy korábban férje halálának évfordulója alkalmából, úgy atyja elhalálozásának tizedik évfordulóján is vándordíjat hozott létre özvegy Fónagyné. Ezúttal az Országos Magyar Mezőgazdasági Kiállításon a magyar marhacsoportban Gajáry Ödön emlékére alapított örökös vándordíjat alapította meg.
Az 1930-as évek elejétől visszavonultan élhetett, nevét már csak az általa alapított vándordíjak odaítélése kapcsán találjuk az újságokban, illetve árverési hirdetményekben olvashatjuk az özv. Fónagyné nevet, ahol ingatlanjai egy része került kalapács alá.
Ezek mellett 1928 és 1943 között rendszeresen támogatta a kalocsai Érseki Főgimnáziumot. Ajándékozott az iskola számára kitömött madarakat, könyveket, trófeákat, melyekről az Érseki Főgimnázium éves értesítője rendre beszámolt.
Életének kései éveiről nem tudunk semmit, haláláról is csak egy rövid tájékoztatás jelent meg 1960 január végén az Új Ember című lapban: „özv. Fónagy Józsefné jan. 15-én elhunyt. Jan. 20-án temették Kalocsán.” Kalocsán a Gajáry család sírboltjában nyugszik.
Izsákné Simon Adrienn
